Létezik olyan, hogy a legelső Szerelmünk lesz a legutolsó is?

Itt most nem az ovis nagy szerelmekre gondolok, amikor kézenfogva sétáltunk az udvaron és a bokorban elbújva titokban "csókolóztunk". Nem is arra, amikor még általános iskolában hittük azt, hogy együtt fogunk majd megöregedni, lesz egy nagy házunk és egy csomó gyerekünk.

Arra a bizonyos első Szerelemre gondolok, akinél először éreztünk azt a furcsa, de jól eső bizsergést a gyomrunkban. A megállíthatatlan gondolatáradatra, amik csak körülötte forogtak. Az érzés, hogy nem kell más, csak Ő. Ezek az érzések rémisztőbbek voltak az eddigieknél. Tudtuk, hogy ez más. Ez most olyan igaz. Különleges. Tökéletes. A legcsodálatosabb az volt, amikor éreztük, hogy Ő is ugyanígy érez. Persze nem volt mindenki ennyire szerencsés. Én sem. 

Természetesen egy olyan fiúért voltam oda, aki rám se bagózott, hiszen elég fiús voltam abban az időszakban és a korkülönbség sem az én javamat szolgálta. Valamiért menthetetlenül beleszerettem. Talán vonzott az elérhetetlensége, a tiltott gyümölcs. Legbelül éreztem, hogy Ő az, de megmagyarázni már képtelen voltam miért. Néha közel engedett magához, néha pedig olyan messzire lökött el, hogy úgy éreztem fel kell adnom. Persze sosem adtam fel. Évekig ment ez a huzavona. 

Aztán eljött a vízválasztó pont. Fel kellett adnom. Megtalálta, akit keresett. Én pedig megpróbáltam elfelejteni. Úgy éreztem sikerült is. Eltelt pár év és újra elkezdtünk beszélgetni, találkozni. Ekkor már Ő is újra egyedül volt. Nem indult ez többnek, mint barátság egy kis extrával. Tudtam, hogy ebből nem lehet semmi komoly. Ez csak "szórakozás", nem több. 

Itt kezdődött a baj. Valahogy, Isten tudja, hogy, de felébresztette a bennem szunnyadó érzéseket. Próbáltam elnyomni őket, elrejteni, de esélytelen volt. Jobban beleszerettem, mint először. Ha akkor azt éreztem, hogy menthetetlenül, most méginkább. Ő nem akart komolyabb kapcsolatot és én ezt teljes mértékben elfogadtam. Ez volt az alkunk. Az eszem azt diktálta ne menjek ebbe bele. A saját érdekemben. Nem akartam, hogy mégegyszer megbántson, de Őt akartam. Mindenestül. 

Hónapok teltek el így és én egyre kevésbé bírtam elviselni, hogy mi "csak barátok" vagyunk. Borzasztó volt belegondolni, hogy ennek bármikor vége lehet, hogy majd ekkor bárki más is ölelheti, csókolhatja és szeretheti. Egyszerűen képtelen voltam ebbe belegondolni. Aztán megtört a jég. Valami megváltozott. Megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője? (Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy mi valaha is egymásra fogunk találni, akkor valószínűleg nagyon jót mulattam volna rajta.)

Azóta két és fél év telt el. Ez a két és fél év volt az eddigi legboldogabb időszak az életemben és remélem a hátralevő évek is legalább ennyire boldogan fognak telni. Ma már nem a barátnője vagyok, hanem a menyasszonya. Ő is úgy érez, ahogy én. Megfogalmazni is nehéz, amit érzünk, bár Ő meg tudja fogalmazni, én nem vagyok ennyire jó ebben. Csak azt tudom, hogy Őt akarom! Minden hibájával együtt. Örökké! Mellette akarok ébredni minden reggel, este pedig elaludni. Vele szeretném leélni életem hátralevő részét és Vele szeretnék elérni mindent, amit csak lehet ebben az életben. Megosztani jót és rosszat is egyaránt, hiszen Ő nem csak a Szerelmem, hanem a legjobb barátom is.

Az ember azt hiszi, nem lehet jobban szeretni valakit napról napra, de lehetséges. S bár a szürke hétköznapok néha rányomják a bélyeget a kapcsolatra, nem feltétlenül kell azt választani, hogy szürkülünk vele mi is. Ha igazán szeretjük egymást, akkor mindent át tudunk vészelni együtt! És Mi ezt választottuk. Egymást választottuk. 

S majd amikor oltár elé vezet végre kijelenthetem, hogy az Első Szerelmem lett az utolsó is...